Az élet az út. Az út az élet.

Beszélgetés Régeni Jánossal,

aki chef és nem mellesleg vers- és regényíró valamint utazó-kalandozó ember.

Bölcs és szeretetteljes emberekkel szeretnék beszélgetni és bemutatni őket, akik elsősorban a tapasztalásaik során tettek szert eme bölcsességükre, nem csupán könyvek által és különféle mesterektől sajátítva el bizonyos dolgokat. Hiszem azt, hogy tapasztalás nélkül nincs fejlődés és nincs hiteles ember sem. A reneszánsz korban igen jellemző volt az, hogy valaki sokoldalú emberként élhetett és teljesedhetett ki. Ő az a típus, aki ha belefog bármibe, ami érdekli, azt maximális elhivatottsággal teszi és sikerre is viszi.

Régeni János ilyen és mindig öröm vele beszélni, ráhangolódik a beszélgetőpartnerére, figyeli és visszajelez mindent. Felesleges minden hamisság és álság, ő ezeken simán átlát és helyre is billent. Ő maga egy őszinte és nyílt férfiember. Verseit olvasva mindig az az érzésem, hogy égi üzeneteket közvetít. Teszi mindezt a saját életében történt tapasztalások és megélések által, amelyben egyaránt érezhető a mélység és a fájdalmak, a szárnyalás és a boldogság egyaránt. Megfogalmazza azt, amit mi is érzünk és átélünk. Ő így segít. Többször ment zarándokútra és vett részt az El Caminon (Szent-Jakab zarándokút), valamint csodás ételkülönlegességeket alkot, amikor is épp chef-ként dolgozik különféle éttermekben. Köszönöm neki, hogy beszélgethetünk életről, ételekről, a spiritualitásról, a kalandozásairól.

– János, mit gondolsz arról, mit jelent manapság spirituális embernek lenni? Bár mostanság nagy divat lett ez és szinte mindenki spirituális, ezért néha már azt kérdezem inkább, mit jelent egyáltalán embernek lenni?

– Először is köszönöm, hogy belém helyezted a bizodalmadat és ezekről az abszolút nem könnyű kérdésekről velem szeretnél beszélgetni. Nem egyszerű a téma és csak a véleményemmel, saját érzéseimmel tudok szolgálni. Nem tudom mit jelent spirituális embernek lenni, mert úgy érzem, manapság ez a szó, elveszítette az igazi jelentését. Számomra a fent említett ember, egy kifelé és befelé is nyitott ember képében jelenik meg, aki résztvevőként és állandó cselekvő figyelőként éli az életét, a természettel és belső Isteni hangokkal egyesülve. Mai nap, ha valaki már csak egy két oldalát figyeli és észleli, majd ezek az észrevételek alapján él, cselekszik és beszél, furcsának nevezik. Mondom jobb esetben. Mert a legtöbbször analitikushoz küldik, bezárják, lehülyézik vagy egyszerűen mássága miatt kirekesztik. Ezek az emberek, mérhetetlenül sokat figyelik a környezetüket és ezen keresztül saját magukat, míg a munkájuk gyümölcseképp a legegyszerűbb meglátásokkal simítják ki a megtalált és meglátott ápolatlan területet önnön magukban. Ápolatlant mondtam és pedig direkt. Nincsenek jó, vagy rossz tulajdonságaink, csak ápoltak és ápolatlanok. Sok-sok szeretettel élve, odafigyeléssel lehet ezeket ápolni. Ekkor a hosszú munka eredményeképpen bizonyos tulajdonságaink felfénylenek a homályból és ismét az Isteni rend szerint kezdenek bennünk működni, segítve minket az életben. De ezt nem adják ingyen. Meg kell érte dolgozni és közben le kell szállni önmagunk sötétben megbúvó démonai közé is. Ráadásul nem utálkozva, hanem szeretettel, mert már értjük, hogy ha ezeket a sötétben lappangó érzeteket a felszín világosságára hozzuk, már nem is látszanak undorítónak és ijesztőnek, csak vannak. Vannak és arra várnak, hogy szeretetünk által felismeréseken keresztül, széppé és jóvá simogassuk őket. A munka nem is a simogatás, inkább a felismerés és a felszínre hozatal. Manapság, a fogyasztói társadalomban először is szégyenletesek az ilyen sötét oldalak, nemhogy foglalkozni nem ildomos vele, de még beszélni róla is illetlenség. A legtöbb ember még önnön maga előtt is letagadja, lehazudja ezeket a megoldásra váró feladatokat és mélyen eltemeti őket, legtöbbször sikeresen. Manapság az a divat, hogy ha beszélünk is róla, azt várjuk, hogy más („terapeuta„) oldja fel a bennünk feszülő konfliktushelyzeteket. Nem kívánunk ezen dolgozni, mondván ez idő és az idő pénz. Hisz ott sír a gyerek mögöttem és szalad az egész lakás, na meg az autó is most robbant le, és különben is annyit dolgozom, hogy majd belegebedek. „De kedves doktor úr, segítsen nekem, mit csináljak?!?” És most érkeznek a képbe a huszonegyedik század kuruzslói, akik a lelkeket még mélyebbre temetik, mondvacsinált megoldásokkal és legjobb esetben is csak a felületet karmolásszák, kopott körmöcskéjükkel. Márpedig a felületen csak a felület van, mivel a pácienseket óvni kell a lemerülés okozta stressz hatásaitól. Hiszen így is annyi gondjuk van szegényeknek. Ráadásul az ilyen kontár beavatkozás csak ideig-óráig nyújt megoldást, majd egy másik új helyen, újult erővel tör utat. De ez nem is baj, hiszen így a páciensek függővé válnak a „terapeutától” és sokkalta több pénzt hagynak ott a lelki fél-mosodában. A lényeg, hogy senki ne dolgozzon igazán csak picit és azt is felületesen. Mert mi a lényeg?! A „terapeuta” a maga módján csak felismeri és kihasználja a fenn álló helyzetet és azt, hogy ezek az emberek kínjukban sok pénzt fizetnének azért, hogy nyűgjeiktől meg tudjanak szabadulni, úgy, hogy legtöbbször egy lépést sem szeretnének ezért tenni, a kezelők pedig folyamatos bevételhez szeretnének jutni álltaluk. Szomorúan közlöm, ez az út járhatatlan és sehova nem is vezet, még ha oly kényelmes és hosszú is. Szerintem minden emberben ott vannak a megoldások és a tisztességes Vezetőknek az lenne a dolga, hogy az eltévedteknek utat tudjanak mutatni az élet útvesztőjében, de az eredményeikért nekik, a pácienseknek kelljen megdolgozni. Ők csak lámpások a sötét éjszakában, akik, ha az ember eltévedne, világítsanak a sötétben. Summa summárum, az igazi spirituális ember vezető. A saját életével és egyszerűségével, a természettel való együttműködésével tanít, mer ő éli is azt. A spirituális ember ÉL igazán.

– Volt-e vagy van-e olyan mester vagy bölcs ember, akinél szívesen tanultál e témában és hogyan változott esetleg meg ezáltal az életed?

– Amikor vezetőt kaptam magam mellé, akkor éppen a mélypontomból szerettem volna felkelni. Mivel erős volt bennem a vágy ebbe az irányba, ezért kaphattam meg. A név nem érdekes. Végigvezetett egy úton, úgy, hogy közben hagyta, hogy én nézzek szembe saját démonjaimmal, ő csak a lámpást tartotta nekem. Persze ha megakadtam, mindig ott volt, de lépni, ajtókon belépni és dönteni akkor is csak nekem kellett. A tanulás annyiból állt, hogy megoldóképleteket kaptam a gyakorlásokon keresztül, amit az életben azután tudtam alkalmazni. Még a mai napig sokszor történik velem meg, hogy ennek ellenére eltévedek. Ilyenkor megpróbálom visszaidézni a szavait. „ha már sokadszor kerülsz ugyanabba a megoldatlan helyzetbe és nem látod a kiutat, az a legegyszerűbb, hogy amit eddig tettél megoldásként és nem vált be, annak az ellenkezőjét próbáld meg csinálni!” Az életemet pedig az ő segítségével azóta is magam változtatom meg, ha ráébredek az ápolatlan tulajdonságaimra.

– Miért döntöttél a zarándokút mellett már többször is és mit ad Neked ez az utazás? Hogyan készülsz fel a hetekig tartó gyaloglásra lélekben és testben?

– Egyszerű a válasz. Ki szeretnék szakadni a megszokott életemből (társaság, párkapcsolat, munka, nyelv), hogy tőlük eltávolodva reálisan lássam a helyzetemet, működésemet és az életem jelenlegi folyását. Megtenném akkor is, ha nincsen bennem harc, de általában a belső folyamatok betetőzését jelenti számomra. Nem egyből hoz megoldást, de tele tarisznyával érkezem ilyenkor vissza és az élet megmutatja, hogy hol, mikor és hogyan tudom a tapasztalataimat hasznosítani a mindennapi életben. Egy egyszerű gyaloglásnál nem hiszek a felkészülésben. Abban hiszek, hogy ha nehezen megy is, megpróbálom kitárni a szívemet és szivacsként beszívni az életet…

– Mit tapasztalsz, milyen hatással van az emberek életére egy ilyen kaland? – ugyanaz az ember tér vissza az Útról vagy lehet tapasztalni gyökeres fordulatokat is az embereknél?

– Az út mindig olyan hatást fejt ki az életünkre amilyet hagyunk neki….nincsen törvényszerűség, hogy ennek vagy annak kell bekövetkeznie, közben vagy utána. Ezt is, azt is lehet látni az embereken. A kérdés az, mennyire tudtak közben megnyílni, vagy kitárni a szívüket…mindkettőre láttam már példát. Úgy gondolom, hogy az Út olyan, mint egy nagyon lassan ható gyógynövény. Nincsenek gyors, látványos gyógyulások, inkább lassú, de hosszan elnyúló, szinte észrevétlen javuló hatásokat okoz az ember életében, de ezt inkább csak magam példájából merítem. Van egy ötletem: mindenki próbálja ki egyszer, hogy milyen az, amikor egy teljes hónapot ajándékoz önmagának, azzal a célzattal, hogy megismerje saját magát!

– Miért kezdtél el írni?

– Egyszerű! – azért fogtam bele, hogy általuk még jobban felszínre jöhessenek a letapadt és bekövesedett helytelen érzeteim és érzéseim. Az írás számomra a terapeuta maga. Általa később visszaolvasva az írásokat, látom meg magamat és tudom feloldani a feladataimat, ha szeretettel és szívvel fordulok feléjük és elég időt és energiát vagyok hajlandó belefektetni. Mondanom sem kell, nem mindig sikerül, mert ha sikerrel tudnék járni, akkor bizonyos írások meg sem születnének, vagy nagyon rövidek lennének.

– Azt gondolom és látom, hogy a verseidet azok is be tudják fogadni, akik nem nagyon vagy ritkán olvasnak verseket. Mit gondolsz miért és mik a visszajelzések a műveiddel kapcsolatosan?

– A verseimet általában azok az emberek tudják befogadni és magukévá tenni, akik hasonló dolgokon mennek keresztül, mint én. Azt kívánom, hogy útmutatást tudjanak kapni ezeknek a feladatoknak a feloldásában, rajtam keresztül. Divat lett ma írni és szerintem kevés az irodalom. Nem tudom én hol helyezkedek el ebben az írói társadalomban, ha egyáltalán oda tartozom. Nem célom megélhetési íróvá lennem, de persze inspiráló is lehetne, ha úgy jelennének meg a verseim, írásaim, hogy minél szélesebb körben és rétegekhez juthatna el. Nem tudom mitől lesz az ember író, én csak annyit érzek, hogy szeretem, amit csinálok és van olyan áldott eset, hogy nekem is segítenek ezek az írások. Van, amikor csak kiírom magamból a megoldatlan feladataimat és itt a folyamat meg is áll…teljesen vegyesek a visszajelzések. Vannak, akik az egekig emelnek és vannak olyanok akik, egyszerűen csak hülyeségnek és értelmetlen időtöltésnek nevezik. Balga lennék, ha az egyik vagy másik vélemény döntően befolyásolna akkor, amikor rám jön az írás. Megértem mind a két tábort és egyet is tudok érteni velük. Mi lenne ha mindenkinek ugyan az tetszene? Unalmas és sivár világban élnénk. Ez olyan mint a főzés. Van akinek ízlik amit csinálok és van akinek kevésbé. Attól én még szeretettel főztem.

Roston sül lazac konfitált céklával és narancs vinegrettel (készítette Régeni János, Chef

– Az ételek és ízek is hozzátartoznak az életedhez. Gondolom a kreativitásod ebben tud a leginkább megnyilvánulni mindenki nagy örömére. Te ezt hogy látod?

– Az ételek és a konyha olyan, mint az élet. Minden sűrítve van egy pici kis területen belül. Áldás az, ha az ember szeretettel tudja végezni azt, amit az Isten rábízott. Általa és benne megláthatja önnön magát, hibáit és erényeit. A kreativitás egy életvitel, amihez szintén számomra a konyhai lét volt a legjobb tanító. Hogy örülnek-e az ételeimnek?- szintén vegyes a megítélés. Egy biztos. Az ételeimmel utat találok az emberek szívéhez és sok megkeseredett ember lelkében és ezáltal az arcukon is látom a mosolyt. Nem tudják, ki vagyok, nem felhőzi el szemüket az, hogy látnak és általa ítélnek meg. Kénytelenek az ízek világára (befelé) figyelni a harmadik szemükkel és a szívükkel. Ha ezt hagyják maguknak, akkor az már fél siker mivel kiléptek általuk a látható, valósnak mondott világból. Indulhat az utazás…és hogy ez jó, vagy rossz az lényegtelen is. A lényeg az utazás!

– Melyik területét szereted az életednek a legjobban, melyikben találod meg a legtöbb örömet?

– Ez egyszerű, az életet szeretem, nincsen válogatás.

– Mit tervezel a jövőben, mi lenne az, ami boldogsággal töltene el, ha megvalósulna

– A tervem igen egyszerű. Minél jobb lelki, szellemi és fizikális minőségben szeretném élni az életem, ezt a kitűnő játékot. Mi a boldogság? Hol ez, hol az, szeretném ezt is , azt is…szeretnék adni( ételt , írást), ami szebbé teheti az emberek és a saját napjaimat és szeretnék természetesen kapni is ugyan ilyen érzéseket. Hisz jó dolog kapni és adni is. Mit tudnék egy idő után adni, ha nem tudom a kapást, mint olyat befogadni?- sokkal kevesebbet. Mind a két oldalt szeretném szeretni!

– Mit üzensz az olvasóidnak és a barátaidnak? Megosztod velünk a legkedvesebb versedet?

La vida en la carretera.
El camino es la vid.

   Az Élet, az Út.

   Az Út az Élet!
Az élet az út. Az út az élet.

Két verset küldenék a kedvenceimből! Mind a kettő szerelemről szól. Az egyik egy olyan ember felé, aki már nem az életem része, a másik egy városról és a hozzá fűződő érzéseimről.

„Vakító fényről árnyat néző falak,
még érezni századok elhaló szavát,
lépteim régmúlt évein tipornak,
Csendes nyár végi Baszk délutánt.

Tűnődő szempár kísér a tér felé,
hőségtől lusta, bágyadt kutyák megett,
hol a párkányon macska éldegél,
kávé csurran, érdes szivarfüst felett.

S a téren, kacagó gyermekek mögött,
templomfal osztja fenséges magát,
és árnya padok sorjázta kövezet fölött,
nyugtatja asszonyok csöndes szavát.

Vörösbort kóstoló tikkadt ajkakkal,
elpihen poháron megnyugvó kezem.
Merengek csendes kedves vándorokkal,
és fáradt lábamat árnyékba teszem,

és a nap égi útján lassan majd eltűnik,
zsibongás tölti meg újra a teret.
Majd gitár hangjára lelkem elnyugszik,
és törődött szívem érez szép kezdetet.

(Viana, 2014. 12. 12.)

“Ha tehetném, bátran átölelném vállad,
hol napsugár pihen meg, mint nyugvó vadállat.
Simítanám hajad, lágy szavakat súgva,
könnyed szárítanám, még ha nem is volna.

Megengedhetném, tán lehet, hogy szeretnéd,
angyalcsókkal lehet lelkemet vehetnéd,
mesélhetnék szépet, rútat is ha kéred,
ha mellettem lennél, sose felednélek.

Halványul a kép már, mint az esti fények,
hiányod ahol van, csak szellemek élnek.
Elteszem könyvedet poros képek fölé,
elnyugodva szépen emlékeim közé.

Nem zavar ott senkit velem élő mába,
lehet lelked pora, holnapnak virága.
elregélve Néked, honnan is jöhetnék,
Navarra porával legyen most szép emlék.”

(Múltba képzelt ölelés)

Régeni János versei a facebookon is olvashatók, a Régeni János versek és képek oldalon.